Sziasztok!
Itt is a Nezarel 2. fejezete, viszont csak egy része, mert így is hosszabb lett, mint terveztem (csak ez 9 oldal), és a másik fele még íródik. A közeljövőben az is felkerül, olyan max. 1-2 hét múlva, illetve van még egy nyeremény ficc tartozásom is, azt is szereteném lassan feltenni, és ha időm engedi, akkor egy újabb játékkal is készülök (meló mellett nincs életem). :'D
Az események lassan haladnak, nem túl izgi, viszont információkban sokkal tartalmasabb. A 3. fejezettől kezd el "beindulni" a történet, akkor már lesznek is konkrét Nezarel pillanatok (nem hancúr, az még messze van egyelőre). Aki még mindig olvassa, a hosszabb kihagyás után is, annak köszönöm, és véleményt mindenképp hagyjatok (jó, rossz, észrevétel stb.).
Kellemes olvasást! :)
Nevra a dokit fürkészte lilás szürke íriszeivel, miközben a gondolatai ide-oda cikáztak. Egy része aggódott, talán túlságosan is, hogy a nő, egyszer csak kirohan, és beszámol Miikonak a történtekről. A másik fele viszont feltétel nélkül bízott benne, még ha nem is igazán volt felhőtlen a kapcsolatuk, hogy helyesen fog dönteni. Akkor sem marasztalná, ha beszélni akarna mindarról, mit az utóbbi egy órában elmesélt. Ugyan részletekbe nem bonyolódott, a fontosabb momentumokat még is megosztotta a másikkal. Egyszer sem vágott szavába, és nem is kérdezősködött, pedig rengeteg feketelyuk tántogott a nem mindennapi mesében.
Kinyújtóztatta az eddig törökülésben levő lábait, miközben hátul megtámasztotta a kezét, és a fejét a plafon felé fordította. Apró foltokat vélt felfedezni, ami egy kósza mosolyt csalt az arcára. A szülei elvesztése után, sokáig rettegett a sötétben, így apró világító csillgokat kapott az ágya fölé az egyik emberi világba utazás alkalmával. Túl nagy fénnyel nem árasztották el a szobáját, de mégis csak kellemesebb volt az álégbolt alatt álomra hajtania a fejét, mint egyedül a rémálmok tengerében. A mai napig kísértik a szörnyű rémképek, ezért is találta könnyebbnek, hogy a külsejét felhasználva idegeneket csábítson a paplan alá. Akkor legalább nem kellett gondolkodnia.
A tekintete visszatévedt a neki háttal álló Eweleinre. Vékony ujjai a párkányon dobolak egy ismeretlen dallamot játszva, miközben hosszú tincsei vígan cirógatták a hátát. Hiába nézte a tájat, a zöldellő füvet és a messzi-messzi hegyeket, a gondolati mégis távolibb helyeken jártak, ezt a férfi is nagyon jól tudta. Pont emiatt nem akarta megzavarni a másikat. Neki kellett döntenie, ki mellé áll, mit tart fontosabbnak a következményekkel együtt. Kitartott amellett, hogy végül a helyes utat választja, még ha az meredekebb és veszélyesebb is.
Ewelein össze volt zavarodva. Annyi mindent nem értett, és számtalan kérdés fojtogatta a torkát, még sem szólt egy árva szót sem. Türelmesen hallgatott, gyűjtötte a morzsákat, hogy a végén egy olyan képpel szembesüljön, ami egyszerre volt zavarba ejtő és megdöbbentő. A vámpír hangja megtelt élettel, néha nevetett is a saját ostoba, nem odaillő megjegyzésein, máskor a távolba révedve, bugyuta vigyorral az arcán mesélte el a történetét. A kékhajú mindig is vonakodott vérszívóktól, nem kedvelte őket, és a bizalom legkisebb jelét sem mutatta feléjük a rossz tapasztaltok végett, de most, egy pillanatig hitt az előtte állónak anélkül, hogy a részletekre kitért volna. Kevésbé aggódott, mint a legelején, ettől függetlenül igenis helytelenítette a férfi sunyi viselkedését. Még ha az érzései valódiak is voltak, semmi joga nem volt ahhoz, hogy ilyen módon gyakorolja az elfen. Ezért még számolni fog vele, ha a többiről hallgatni is fog.
Kiengedett egy sóhajt, miközben a tőle jobbra eső sarokra tévedt a pillantása. Kezdett fáradni az egésznapos ácsorgástól, így egy könnyed mozdulattal ellökte magát a párkánytól, és a kinézett szék felé sétált. Szónélkül lehuppant rá, és tekintetével a másikat kereste. Nevra rajtakapottan fordította el a fejét, talán bele is pirult egy picit, de a szoba tömör némasága és a nap hiánya miatt árnyék borult az arcára, így nem láthatta.
Fogalma sem volt, hol is kezdjen bele. Sok volt neki ez az információ, és egyelőre csak kóstolót kapott belőle. Tagadhatatlan, hogy egy részről a kívàncsiság hajtotta, viszont a másik magyarázat ennél ijesztőbb volt; még mindig számított neki annyira az elf, hogy mindent tudni akarjon róla.
- Nem fogok beszélni - kezdett bele a mondókájába, mire a szemben ülő azonnal érdeklődve kapta fel a fejét - de vannak feltételeim.
- Számítottam rá, hogy nem lesz sétagalopp - a férfi fáradt mosolyt villantott a nő felé, tisztában volt vele, mit vár el tőle, és hogy el kell utasítsa.
- Be kell ezt fejezned. Azonnal.- tért azonnal a tárgyra.
Minek is kertelt volna, mikor a vámpír mindent aprólékosan kitervelt. Bele gabalyodott egy mókus kerékbe, és maga sem tudta biztosan, ki tud-e jönni belőle segítség nélkül.
- Nem. - a válasz egyszerű és határozott volt. Nem kellettek szavak, vagy észérvek, hogy az ember felfogja a pontos jelentését. - Megmondtam világosan. Amíg nem hajlandó beszélni velem, addig én sem hagyom abba.
Vitatható, hogy a két férfi közül melyikük volt a makacsabb, pláne, ha azt nézzük, mind a kettejüknek meg volt rá az oka, hogy miért védje a saját igazát. Már csak Ezarel szájából kellene hallania a történetet, hogy dönteni tudjon; megéri-e harcolni valamiért, ami múló szeszélynek is betudható lehetne.
- Egyszer, csak egyszer ne a saját igényeiddel törődj, hanem az övét is vedd figyelembe. - Ewelein aggódott, és egyre kevésbé tudott bízni abban, hogy le tudja beszélni erről az ostobaságról.
Mindenkinek jobb lenne kevesebb bonyodalom nélkül. Ezarel tüskéit nem a legjobb piszkálni, mert amellett, hogy élvezi beleállítani másokba, baromira tudja, hogyan okozzon vele fájdalmat is. Kevesen viselik el ezt az oldalát, és nagy valószínűséggel pont emiatt is lett gárda vezető. Egy olyan férfira volt szükség, akit nem lehet megvezeti. Vagyis eddig ezen elv alapján ismerte. Mióta megtudta a vámpír koránt sem tisztességes szándékait, kételkedni kezdett benne, magában és a világba vetett hitében is. Kevés dolog van, ami ki tudja zökkenteni, most mégis megtörtént.
- Hidd el, nálam jobban senki sem akar törődni vele, de nem hagyja. - a fekete hajú egy pillanatra könyörgőre váltott, bízva a helyes ítéletben. Állta a másik tekintetét, ami nem mosolygott rá, és nem is támogatta. Persze, ettől még nem tekintett rá vetélytársként, vagy ellenségként. Minek is tette volna, mikor szövetségeseket keresett? Valahogy meg kellett győznie, még ha a nadrágja is rámegy. Ennek a gondalatától le verte a víz. - Meg kell törnöm, különben örök életére sündisznó marad, és bármilyen izgató is arra gondolni, hogy belém álljon, attól még nem fogom jobban szeretni a fájdalmat.
Egy olcsó poénnal akarta megtörni a jeget, amire válaszként egy nem túl nőies horkantást kapott, meg egy félszeg mosolyt. Kezdésnek nem is volt rossz. Engedett a merevségéből, kicsit ki is nyújtóztatta az elgémberedett tagjait. Nevra hosszú idő óta, most először könnyebbült meg. Igaz, még nem nyerte meg teljesen magának a dokit. Márpedig addig innen ki nem megy, amíg áldását nem adja. Ami nem lesz könnyű menet.
- Vannak sebek, amiket nem fogsz tudni meggyógyítani. Sem most, sem később. - szólalt meg a nő, majd felállva a férfihoz sétált.
Az ágy szélénél állt meg. Választ várt, és ha azt kapja, amit hallani akart, akkor segít neki bizonyos végletekig. Attól még ellenezni fogja az esti kiruccanásait, hogy támogató kezet nyújt neki. Nem vágyott sem halálra, sem hullaszagra pedig a nyakukon volt az elf haragja. Szinte érezte, ahogy egy kéz végig simít a tarkóján egészen le a derekáig. A hideg is kirázta.
- Nem meggyógyítani akarom, nem vagyok sem orvos, sem sámán. - a jókedvnek nyoma sem volt már. Rezignáltan ejtette ki a szavakat, hallattni akarta a néma vallomását. - A bizalmát akarom. Őt akarom. Se többet. Se kevesebbet.
A megkönnyebbült sóhaj elmaradt, helyette dermedt csend telepedett rájuk. A doki egyetlen egy dolgot akart még tudni.
- Mióta? - kérdezett rá minden körítés nélkül. Kell lennie egy történetnek, egy bizonyos pillanatnak, ami megváltoztatta őt. Valahol el kellett indulni a csírázásnak, hiszen a magok víz nélkül sose kelnek ki. Ezarelnek folyamatosan öntöznie kellett, hogy ide jussanak. De vajon mikor lépték át a határvonalat?
- Ki fogsz nevetni. Mindenki folyton kinevet, mintha nekem nem lennének érzéseim. - keserédes vigyor terült szét a jóképű arcán. Ha nem lett volna a szemkötője,ami eltakarja a fél arcát,még nyomorultabbul festett volna. - Igen, játszom, mert más választást nem adtok. Beskatulyáztatok, és ha akarok se tudok ebből szabadulni.
- Nevra! - kicsit erélyesebbre sikerült, mint szerette volna, de legalább bevált.
A vámpír ijedten rezzent össze, és mintha a félelem egy apró csillaga jelent volna meg a szemeiben. Nagyot nyelt, mielőtt szóra nyitotta volna a száját.
- Tényleg ennyire fontos? - egy része nagyon szeretett volna beszélni, a másik visont ösztönösen aggódott, ne hogy gyengének tűnjön a nő szemében.
- Meg akarom érteni mi történik. Segíteni pedig nem tudok, ha fogalmam sincs róla. - mondta, majd a férfi mellé sétálva, az ágyra huppant.
- Köztudottan rettegek a sötétben.Miután a szüleim... - egy pillanatra elhallgatott, ez is az egyik fájó pontja volt. Ugyan bosszút nem esküdött, és inkább hallgatott róla, mint beszélt, attól még bűntudata volt, hogy nem segíthetett. - Ahogy Eldaryába kerültem, nem múlt el a szorongató érzés a mellkasomban, fojtogatott egy láthatatlan kéz, képtelen voltam elaludni. Nappal játszottam, hogy minden rendben van, este csak feküdtem, és bámultam a csillagokat. - mindig ugyanazt érezte. Egy kiolthatatlan feketelyukat, amit nem lehet betömni. - Ezarel pedig rajta kapott. Nem ítélkezett, nem gúnyolt ki, csak némán lefeküdt mellém, megfogta a kezem, és annyit mondott: nem attól lesz valaki bátor, hogy legyőzi a félelmét, hanem, hogy el tudja fogadni, és együtt is tud vele élni. Onnantól kezdtem ragaszkodni hozzá. - férre kellett kapnia a tekintetét nehogy kiderüljön, mennyire érzelgős tud lenni néha napján.
- Lehet, hogy sokszor seggfejként viselkedik, viszont a szeme attól még jó, és sok olyat meglát, amit más nem. - Ewelein is tisztában volt vele, hogy Ezarel akármilyen megjegyzést is tesz másoknak, nem bántásból mondja, hanem valamilyen szinten, segíteni akar. Az más, ha szándékosan piszkálódik, azaz elcseszett személyiségének a része.
- Például a rejtett angyali oldalamat? - felnevetett a szembenülő elkerekedett szemei láttán. Oké, ennyire azért csak nem lehet rossz. Vagy még is?
- Nevra, kérlek, téged még a pokol legforróbb bugyrai is kivetnének maguk közül. - somolyogva megcsóválta a fejét, miközben a pillantása megakadt a lágy szellők által táncba hívott, sötét lila függönyön.
Ezarel szórakozotton dőlt hátra a széken ülve, miközben a szerencsétlenkedő Erikát figyelte. Meg sem fordult a fejében, hogy segítsen neki, oldja csak meg egyedül, ha már ráakaszkodott. A lány hiába tolt széket a hatalmas könyvespolc elé, és állt rá, sehogy sem tudta elérni azt a fránya könyvet a cifra díszítéssel az oldalán. Meg mert rá esküdni, hogy látta már valahol, de visszaidézni nem tudta mikor és miként. Tudni akarta mi van benne, és addig nem is nyugszik, míg ki nem deríti.
Ahogy nyújtózkodott, a pólója felcsúszott, kivillantva a hófehér bőrét. Az elfnek keserű íz lepte el a száját. Nem kívántos emlékek villantak be, amikre nem szívesen emlékezett vissza, pedig ha minden másként alakul, talán tetszett is volna neki az a pár pillanat. De az élet nem kedvezett, és kezdett beletörődni, hogy minden, ami volt és ami lehetett volna csak egy buta maró sav marad, ami lassan felemészti minden erejét.
Egy apró nyögés, majd egy csattanás zökkentette ki. Kikerekedett szemekkel hajolt át az asztal felett, és kacagva vette tudomásul a földön fetrengő lányt. A szék jó pár métert arrébb csúszottt, ő meg egy rakás szerencsétlenségként, kiterült a padlón. Na, pont emiatt nem akarta eljátszani, a kedves lovagot, aki a lányok segítségére rohan.
- Olykor marha szórakoztató tudsz lenni - vigyorgott, mint a bolond gomba. A korábbi mélabús hangulata elillant, már csak a lány kárán való gúnyolódáson járt az esze.
- Igazán segíthettél volna. - nyögte sértődötten Erika, miközben megpróbálta feltolni magát.
Nagy nehezen sikerült is neki, de mikor megtapogatta a hátát, felszisszent. Volt egy sejtése, hogy ez meg fog látszani másnapra, és amíg el nem múlik, hallgathatja az elf csípős megjegyzéseit. Már a gondolatát is utálta, de ha nem szedi össze magát, még tovább fog tartani a szenvedése.
- Minek? Hogy elmulasszam a legjobb műsort? - képtelen volt abbahagyni a diadalittas vigyorgást. Ennyi neki is kijárt az elmúlt órák sivár hangulata végett.
- A káröröm nem szép dolog, kedves Ezarel úrfi. Egyszer visszafogod kapni, a karma nem kímél senkit. - sikerült végül feltápászkodnia a földről. Ugyan az arcára kiült grimasz nem tűnt el, de legalább járni tudott. Lehetett volna nagyobb baj is.
- A karma és én jóbarátok vagyunk, hidd el, ha utálna, már ki mutatta volna a foga fehérét. - annyi tartás volt benne, hogy ne hagyja kínlódni, pedig a pofija minden pénzt megért. - Hercegnő, - két kuncogás között meghajolt a lány előtt - el kísérhetem az orvosi szobába?
- Fulladj bele a nyáladba! Én királynő vagyok! - Erika lila íriszei fényesebben ragyogtak az esti égbolt csillagainál. Kezdett körvonalazódni benne egy gondolat. Tudta, hogy a bosszú nem megoldás, de akkor is megfogja torolni ezt az elfnek.
- Hogyne! Én meg egy útszéli paraszt gyerek vagyok. - forgatta meg a szemeit a férfi.
- Pontosan. Ennél szebben nem is fogalmazhattál volna, édesem. - rákacsintott a másikra, miközben megkerülve az ajtóhoz tipegett.
Ezarel elgondolkodva nézett utána. Meg kellett állapítania, hogy a lány túl sokat tölt a vámpír társaságában, és ez nincs rá jó hatással. Nem mintha köze lenne hozzá, hogy az a kettő mit csinál a szobájuk négy fala között.
Egy pillanatra megfeszült, ahogy egy oda nem illő kép kúszott a látóterébe. Le kellett nyelnie egy nagyon nem ide vágó megjegyzést, mielőtt leleplezi saját magát, és az elnyomott féltékenységét.
Semmi közöd hozzájuk - mantrakén ismételgette magában, míg a teste ismét nyugalmi állapotba nem került.
- Tudod, ha lenne segged, megérteném, hogy miért ekkora az egód, de hiába keresem, nem látom a lényeget - ha nem tudott mit kezdeni egy felmerülő problémával, akkor a szarkazmusa mögé rejtőzött.
- Jól van szűzikém, felfogtam. - játékosan kinyújtotta a nyelvét, majd mit sem törődve az elffel kilépett az ajtón.
Egyedül maradt a csendben. Egy pillanatig hezitált, hogy kövesse-e vagy sem, de a szívében keletkezett sajgás meggátolta a maradásban.
- Komolyan, ez csak egy vicc, ugye? Én ennél ezerszebb jobb vagyok... - ezzel a megjegyzéssel a háta mögött, lépte át a küszöböt.
- Szóval... Hogy is volt ez a kölcsön vér szerződésetek? - Ewelein felhozott maguknak egy-egy tálca harapni valót.
A mese egy részén már túl voltak, de még mindig megannyi kérdésre kereste a választ. Nem akarta mindennel letámadni, és még emésztgetnie is kellett a hallottakat. Abba már bele se mert gondolni, vajon mennyire lehetett nehéz mindezt magában tartania.
- Ő ajánlotta fel. - a dok szemöldöke azonnal a homlokára szaladt. Valahogy irreálisnak hatott, hogy az elf, akinek leginkább tudatában kellett lennie a vére értékességnek, önszántából osztogatni kezdje, mintha cukorka volna. - Oké, nem mondom, hogy nekem nem fordult meg a fejemben, de ő hozta fel először, és igenis le akartam róla beszélni - megint kétkedő pillantást kapott a nőtől, miközben újabb falatokat tuszkolt le a torkán. - Ne nézz így! - Nevra majdnem kiborította a tálja tartalmát a nagy hadonászás közepette, de még időben utána kapott. A kék hajú őszintén felnevetett a szerencsétlenkedésén. - De mikor rám pillantott azokkal a bánatos kiskutya szemeivel, legszívesebben... Sajnos nem voltam hálálkodós hangulatomban.
- Ragaszkodott hozzá? Ez nagyon is rá vallana. - tette hozzá, miután ivott pár kortyot.
- Makacs, mint az öszvér, de ezzel mentette meg az életemet. - értett vele egyet a férfi.
Kellemesen csalódott a másikban, nem gondolta volna, általában nem is haszálja az eszét ilyesmire, hogy ennyire könnyedén el lehet vele beszélgeni. Még hallgatóságnak is kifogástalan volt. Erika vetélytársra akadt.
- És utána? - érdeklődve pillantott a mellette ülre. - A részletektől kímélj. Ugye nem amiatt...? - az idilli hamar szerte foszlott, ahogy belegondolt a következményekbe. Vagy férre ismerte, vagy megint csak képzelődik. Remélte, hogy az utolsót kapja válaszul.
- Nem fogok hazudni, igen motiváló az ereiben zubogó vér. Más. Különleges. És meg tudom érteni, miért tiltott minden vérszopónak. - adott igazat a baljós gondolatoknak, de volt még hozzáfűzni valója bőven. Nem akkora idióta, mint ahogy azt gondolják. - Ha valaki rákap, ha rákapnék, abból nem jönne ki jól.
- Ittál belőle azóta? Akár egy kortyot is? - komolyan kérdezte, bizalom ide vagy oda, ez sok mindenen változtatna.
- Nem. - vágta rá azonnal, a hezitálással is csak maga alatt vágta volna a fát. - Akartam, meg volt a szándék, de tartottam magam. Nem vehettem el tőle, hiszen az övé. Van egy határ, amit én sem vagyok hajlandó átlépni.
Nevra akármilyen erősnek is mutatta magát, nemvolt az. Minden rezdülése árulkodó volt. A hangja is olykor megbicsaklott, mikor nem figyelt eléggé. Őszinte volt minden mozdulata, pillantása, és pont emiatt nem akart hinni neki a nő. Féltékeny volt rá, arra amit elért, és amit az út végén találhat. Ha okosan oldja meg, egy hatalamas kincs birtokosa lehet végül.
- Olyan művészien adod magad elő, hogy a végén elhiszem, hogy képes vagy normális érzésekre is. - szúrta közbe, mikor látta, hogy kissé magába fordult a férfi.
- Nem ismersz eléggé. - nézett a szemébe, hogy olvasni tudjon belőle.
- Nem is akarlak, vámpír. - egy grimaszt is megeresztett mellé, hogy demonstrálja, mennyire nincsenek ínyére a vérszívók.
- Ez sértő rám nézve. - valójában nem vette magára. Örült, hogy a másik nem látja benne a férfit, és nem akar az ágyába bújni.
Bár ha jobban belegondolt, mostanában egyre többször fordult elő, hogy az ágyát szex helyett lelkizésre használja. A végén még felcsap gyóntató papnak, és körbe járva a várost, mindenkit felment a bűnei alól. De előbb a sajátjaiért kell vezekelnie, már ha bűn a szerelem.
- Ha Ezarel nem ríkatott meg, akkor senki sem fog. - ezzel nem tudott vitába szállni. Az elfnél nem létezett szerethetőbb bunkó okostojás ezen a földön.
- De még megteheti.- sóhajtotta, ahogy elképzelte az elutasítással járó ürességet.
Az elf hamar utolérte a lányt, aki a derekát masszírozva hagyta maga mögött a lépcső fokokat. Nem tudta levenni róla a szemét, egy piciny része kezdte sajnálni. Oké, talán még sem volt annyira tisztességes húzás a részéről, hogy hagyta egyedül kínlódni. Fel kellett volna ajánlania neki a raktárban levő létrát, azzal elérhette volna a kiszemelt olvasmányt. Bár, ha arról leesik, jobban fájna a háta, vagy a nyaka bánja.
- Muszáj bámulnod? - Erika nem nézett rá. Dacosan maga elé bámult.
Ezarel csak akkor szólalt meg, mikor felértek az orvosi ajtajához, és a lány be akart nyitni.
- Olyan szerencsétlenül festesz, nehéz nem rád koncentrálni. - egy apró bűnbánatos mosoly suhant át az ajkain, de az addig is tartott.
- Utállak. - nyögte a lány, majd szó nélkül benyitott.
Maga sem tudta, hogy mit és hol fog találni, mégis dacosan kitartott amellett, hogy nem kér a mögötte lépdelő segítségéből. Még a végén önnön szórakozásból megöli. Amikor felajánlotta Nevrának a segítségét, arról nem volt szó, hogy meg is sérül. Azért a testi éppsége jóval fontosabb volt, mint egy idétlen, nyálas románc, aminek a két főszereplője is elég selejtes darab.
A kék hajú egy szót sem szólt, miközben a szekrényekben turkáló Erikát fixírozta. Legszívesebben kihátrált volna ebből a szituációból, de képtelen volt magára hagyni, már csak azért is, mert ha Miiko fülébe jut a kis baleset, kitekeri a nyakát. Lehet, hogy az új jövevény nem volt a kedvence, de igen harcias tudott lenni, ha a gyengébbik nemről volt szó, és mint tudjuk, ő is lányból volt.
- Francba, itt sincs - sóhajtott elkeseredetten, miközben tovább vándorolt a másik oldalon levő bútorhoz. Kihúzta az első fiókot, amit pillanatokkal később vissza is tolt a helyére.
Ezarel ellökte magát a faltól, a másikhoz sétált, majd mellé guggolva kihúzta a legalsó fiókot. Beletúrva egy kék tégelyt húzott elő, amit a lánynak nyújtott.
Erika szónélkül hátatfordított neki, majd egy laza mozdulattal felhúzta a felsőjét pont addig, ameddig nem volt sem kínos, sem zavarba ejtő. Nem mintha szégyenlős lett volna, a volt iskolájában is sokáig koedukáltak voltak az öltözők, már hozzá szokott ahhoz, hogy többet lásson a srácokból, és azok is felmérjék, mint egy darab húst.
Az elf arcán ezernyi érzelem futott át; zavar, fusztráltság, meglepődés és talán egy enyhe izgatottság is. Kényelmetlenül érezte magát, amellett, hogy fogalma se legyen arról, mit is csináljon. Az egy dolog, hogy a lány mit várt el tőle, az egy másik, hogy totál leblokkolt. Az ösztöneire kellett volna hallgatnia, mikor hezitálni kezdett, hogy kövess-e. Most aztán jól elcseszte.
- Figyelj, tudom, hogy vannak nálam szebb, okosabb és vonzóbb csajok is, de nem foglak megenni. - a lány beleunt a kínos csendbe, tulajdonképpen arra várt, mikor tesz megjegyzést rá a férfi. - Én nem érem el rendesen úgy sem.
Ezarel felegyenesedett, miközben az orrnyergére szorított. Nem szerette, ha nem ő irányíthat, és most nagyon nem volt a toppon.
- Kérlek. - csak egy pillanatra kapta hátra a fejét, amikor kuncogva előre fordult. - Aranyos vagy ilyenkor.
A férfi felhorkant.
- Mégis mikor? - kérdezte gúnyosan, majd előre nyúlva kihalászta a lány ujjai közül a tubust. Lepattintotta a tetejét, és egy keveset a kezére nyomott.
Még mindig nem érezte helyesnek, hogy megérintse. A bátorsága hamar csődött mondott, és képtelen volt ennél is közelebb merészkedni hozzá. Inkább megfolytaná, mint sem, kenegesse és masszírozza a bőrét, miközben bárki rájuk nyithat.
- Amikor lelöknek a magas lóról. - mondta ki azt, amitől az elfet a hideg is kirázta. Utálta ezt az állapotot, és az esetek többségében igyekezett megelőzni. - Nem leszel kevésbé gyengébb, ha olyan oldaladat is megmutatod, amit nem szeretsz.
- Ha lelkizésre vágyom, nem hozzád fogok rohanni. - szemforgatva, és kissé megemberelve magát, tett egy lépést felé, majd finomat végig húzta a lány hátán az ujjait.
Erika összerezzent az érintéstől, ami miatt nagyobbat kellett nyelnie. Ez csak a krém hűsítő hatása miatt lehetett, és nem azért mert... Egy pillanatra ledermedt, de két mélyebb lélegzet vétel után, sikerült összeszednie magát.
- Lehetek őszinte? - a hangja halkan csengett, ami, ha a férfin múlik, meg sem hall. Koncentrálnia kellett, hogy ne tegyen semmi ostobaságot, és a lány baromira nem könnyítette meg a dolgát.
- Csak ha nagyon nem bírod befogni - mormolta az orra alatt, miközben finoman bekente a hátát.
Erika egyszer-egyszer összerándult a nagyobb nyomás miatt, de nem tette szóvá. Annyira törékeny volt a hagulat, hogy nem akart még jobban rontani rajta. Tudta, hogy a férfi ideges, és azzal is tisztában volt, hogy nem az ártatlanság miatt. Egy fedetlen bőr minden hímet kihoz a béketűréséből, még ha szűz is az illető. Ilyenkor aztán méginkább tombolnak a hormonok, legyen férfi vagy nő az illető.
- Ez az első, hogy valaki megérint, és nem a barátaim, vagy a szüleim. Mármint, - egy pillanatra hezitált, nehogy olyat mondjon, amit a másik férre érthet. - tudod, hogy értem.
Már hogyne értette volna? Hiszen neki is ez volt az első, amikor választhatott, és nem a szituáció szülte kenyszerből kellett megtennie. Kezet fogni valakivel, vagy meggyógyítani másokat nem ugyanaz, mint akár a mostani helyzet. Tiltakozhatott volna, de képtelen volt rá, nem csak a bűntudat miatt, amit sose ismert volna be, hanem a belső ösztönei végett sem.
- Néha ropant idegesítő tudsz lenni, ugye tisztában vagy vele? - a lány füleihez hajolva belefújt.
Erika olyan volt, mint egy macska. Morcosan kapta el a fejét a hirtelen jött hűvös sugallat miatt, majdnem lefejelte a férfit. Kacagva hajolt el, mielőtt batalált volna, és ő is lesérül, közben észre sem véve, hogy a kezei még mindig a lány derekán pihentek.
A barna hajú megpördült a tengelye körül, egyenesen szembe nézve a támadójával, aki egy fejjel magasabb volt nála. Összehúzott pillákkal méregette, hol is kössön bele a másikba, mikor az ajtó váratlanul kinyílt.
Egy vörös fej jelent meg a semmiből, nem is számítva a szoba jelenlegi vendégeire. Dermedten figyelte az egymáshoz túl közel álló feleket, akik zavartan libbentek szét. Ezarel számított valami ilyesmire, csak remélni tudta, hogy az ösztönei megint csak tévednek.
- Ha gondoljátok... - Ykhar arca pipacs pirossá vált, és hogy leplezze kíváncsiságát, inkább lesütötte a szemét. A padló valahogy kevésbé hozta zavarba.
- Megsérültem, Ezarel pedig bekente. Ennyi a történet - szabadkozott Erika, nem mintha bármi furcsa lett volna a jelenetben. Oké, talán mégis, de az elf foglalt, egyáltalán mit is akarhatna tőle?
- Én nem... - mindig ez volt, ha a nyúl nem tudott mit kezdeni a helyzettel. Zavartan dadogott, és a menekülő utat kereste, hogy aztán lelkesen elecsetelje a legközelebb levőnek, amit látott, és amit Ezarel nem engedhetett meg.
Senkinek nem hiányzott egy totál abszurd pletyka róla és a félvérről. Ez sértette volna a róla alkotott képet, márpedig a trónjától senki sem foszthatja meg.
- Ykhar, nem mész te sehova. Becsukod szépen az ajtót, és alaposan elbeszélgetünk arról, hogy mit nem láttál. Értve vagyok? - az elf mindezt olyan negédes fenyegetőzéssel ejtette ki, hogy az erre kószált lány egy szó nélkül engedelmeskedett neki.
